Kalandozások kora

Ugye, milyen izgalmas kifejezés? De vajon mit jelent? Bizony mást, mint amit első hallásra elképzelnél! Persze a kalandozások időszaka felfogható úgy is, hogy a honfoglalás után őseink nagy túrákat tettek a nyugati országokba, legyőzve száz és ezer veszélyt. De a valóság ennél kicsit egyszerűbb…

Portyázások – így is nevezik a magyarok kalandozásait, amelyek valójában hadjáratok voltak. A harcedzett magyar férfiak zsákmányszerző portyákra indultak. Útjuk során városokat, bennük sajnos templomokat, kolostorokat is feldúltak ékszerek, arany, ezüst és kelmék, szövetek megszerzésének reményében (ez utóbbiak az ékszerekkel szinte egyenértékűnek számítottak). Amerre csak jártak, harangzúgás kísérte útjukat − így jelezték a városok lakói, hogy közeledik a magyar veszedelem. Akkoriban ez a fohász járt szájról szájra: „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”

De milyenek voltak a magyarok nyilai? Bizony félelmetesek! Nem azért, mintha két hegyük lett volna, vagy netán robbanó töltettel lettek volna felszerelve (akkoriban még a puskaport sem ismerték). Hanem azért, mert a magyarok rendíthetetlen katonák voltak. Kiválóan lovagoltak, és mesterien bántak az íjjal. Akár a lovon hátrafelé fordulva is célba találtak. Az íjjal, kopjával és szablyával felszerelt, nemezpáncélos magyar katona leginkább a közelharcban volt sebezhető, igyekezett is elkerülni az ilyen összeütközéseket.

Persze a hadicselekhez is értettek őseink. A megfélemlítés egyik eszköze volt a hirtelen támadás. Ráadásul a magyarok szerették nagyobbnak mutatni a seregüket, mint amilyen az valójában volt. A korabeli beszámolók szerint a magyarokat mindig nagy csapat ló követte, ami azt a látszatot keltette, hogy hatalmas sereg közeledik. Kedvelt harci cselük az volt, hogy megfutamodást színleltek: úgy tettek, mintha menekülőre fogták volna, majd a fellelkesült üldözőket lovukról hátrafelé nyilazták le.

A kalandozókat kísérő ménes lovait nemcsak lovaglásra tartották, hanem tejüket és húsukat elfogyasztották a hadjárat alatt. Mintha egy hatalmas, élő hűtőszekrény követte volna a sereget. A friss ellátmány minden nap biztosított volt. Egyes feljegyzések szerint a lóhúst a nyereg alá téve puhították a magyarok. Ez valójában csak a látszat volt, mert a nyereg alatt valójában a szárított húst tartották, amelyet gyakran meg is füstöltek. Elmaradhatatlan főzőeszköze volt a kalandozóknak a háromlábú, öntött bogrács, amelyben nagy adag főtt ételt készíthetett a harcban megfáradt katona.

A kalandozások egészen addig voltak sikeresek, míg a magyarok harcmodorát ki nem ismerték a nyugati seregek. Közel fél évszázad kellett ahhoz, hogy megtanulják, hogyan is védekezzenek a magyarok ellen. Ezt elősegítette, hogy a magyarok sokszor zsoldba is szegődtek (a folyamatosan változó szövetségek miatt hol az egyik, hol a másik néphez). A bajtársakként eltöltött idő alatt mindenki ráláthatott a magyarok haditudományára. Végül aztán sokan összefogtak a magyarok ellen, és erőfölénnyel vetettek véget a kalandozásoknak. A németországi Merseburgnál (933-ban), majd Augsburgnál (955-ben) megsemmisítő csapást mértek az európai seregek a magyarokra.

Géza fejedelem ekkor belátta, hogy ha népének hosszú távú maradást és helyet kíván biztosítani a Kárpátok ölelte dús füvű vidéken, alkalmazkodnia kell az európai értékrendhez és elvekhez. Ezért is nevelte fiát, Vajkot keresztény hitben, aki megkeresztelkedve az István nevet kapta.