– Jaj, hát ez dögunalmas! Mikor lesz már este? Mikor mehetek már haza? – fordult a másik oldalára a kisebbik fiú a domboldalon, ahol a birkákat őrizte. Igazán nem volt sok dolga, csak oda kellett figyelnie ez állatokra, ne érje őket semmi bántódás. De a fiú sokkal izgalmasabb dolgokat is el tudott volna magának képzelni, mint hogy az apja állatait őrizze. Például elmehetne a városba, összejöhetne a barátaival, és kockázhatnának egy jót. Persze nem baráti alapon. Abban nincs semmi izgalom! Hanem pénzre. Az már valami! Aztán este meg elmehetnének bulizni valahova. Legördülhetne jó pár kupa bor, aztán meg jönnének a lányok, mulatnának hajnalig. Az lenne az igazi élet! Ha a maga ura lehetne, és akkor aztán nem unatkozna egy percet sem.
– De miért is ne lehetnék a magam ura? Miért ne élhetnék ilyen vidáman? Hiszen van apámnak jócskán pénze! Aminek a fele nekem jár… No, persze csak akkor, ha meghal az apánk, és a bátyámmal megosztozok majd az örökségen. De miért kell nekem megvárnom az apám halálát? Elmegyek inkább hozzá, és elkérem tőle előre a vagyonból rám eső részt – határozta el magában.
Az apja először megütődött a kérésen, de végül ráállt a dologra.
– Ha annyira akarod, kiadhatom az örökségedet. De mondd meg nekem, miért ilyen rossz neked itthon, hogy ennyire elvágyódsz? – kérdezte a fiát.
– Nem rossz, csak uncsi – válaszolta a srác. – A városban sokkal gyorsabban pörög az élet. Itt meg minden halálosan unalmas.
Az apának nem tetszett ez a válasz, de odaadta a fiának a pénzt. Ám nem telt el úgy nap, hogy ki ne álljon az útkereszteződéshez, hogy ne kémleljen a távolba: nem érkezik-e haza a fia. Nagyon szerette a fiút, és aggódott érte.
Ő azonban hosszú ideig nem jött. Az apa úgy érezte, nem csak hónapok, évek, hanem évszázadok, évezredek teltek el, amióta nem látta szeretett gyermekét.
A fiúnak azonban gyorsan peregtek a napok. Legalábbis kezdetben. Folyt a magas élet, pörgött a kocka, a kupákat egymás után ürítették, szebbnél szebb lányok ültek az ölében. Olyan gyorsan elfutottak a hetek, a hónapok, hogy a fiú szinte észre sem vette. Mint ahogy azt sem, hogy milyen gyorsan elfogyott a pénze. Mire észbe kapott, már egy fillérje sem maradt. Elhagyták a barátai, a szép lányok is, a kocsmáros sem adott neki hitelre egy falat kenyeret sem.
Hamar az utcára került a fiú. Korgott a gyomra az éhségtől. Ráadásul nagy éhínség tört a vidékre. A fiú hiába könyörgött, nem adott neki senki sem enni. Végül beállt disznópásztornak, pedig nem volt annál utálatosabb, mocskosabb munka. De a fiú olyan éhes volt, hogy a disznók eledelét is megette volna. Csak számolta a napokat, számolta az órákat, a perceket, hogy mikor lesz reggel, mikor lesz este, mikor megszánja meg a gazdája egy kis eleséggel. És ekkor eszébe jutott az apja háza, ahol még a szolgálók is terített asztalról esznek.
– Apám szolgálói jól élnek, én pedig itt éhen halok! Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. Engedd, hogy a szolgád lehessek, és meghálálom.
El is indult. Az apja akkor is kint állt a keresztútnál, amikor a fia megérkezett. Olyan boldog volt, hogy majd kiugrott a szíve örömében, amikor meglátta a fiát közeledni. Elébe szaladt, és a nyakába borult. A fiú zokogva kért bocsánatot:
– Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek.
– Miket beszélsz! – képedt el az apa. – Hiszen a fiam vagy, aki újra él!
És felöltöztette a fiát a legszebb ruhákba, gyűrűt húzott az ujjára, és örömében nagy lakomát rendezett.
Isten üzenete: Az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. Luk 15, 24
Legutóbbi hozzászólások