Míkal, Saul király leánya az ablaknál ült. Csendesen varrogatott valamit. Ki-kinézett az ablakon, az utat kémlelte. Időnként halkan fohászkodott:
– Én Istenem, Seregek Ura, a te kezedben van élet és halál. Kérlek, védd meg őt!
A szeme könnybe lábadt, ahogy Dávidra gondolt. Maga sem tudta, hány napot és hány éjszakát imádkozott már így végig érte. Mert Míkal szerette Dávidot, az első pillanattól kezdve, amikor meglátta. Pedig akkor még senki sem volt, csak egy fiú valahonnan Betlehemből, aki szépen játszott a hárfáján. Egyedül a Mindenhatónak merte elmondani szíve vágyát:
– Uram, én Istenem, engedd, hogy Dávid felesége legyek! Tudom, hogy lehetetlent kérek, hiszen apám, a király sohasem adna egy ilyen senkifia pásztorfiúhoz. De tudom, te képes vagy megtenni, hogy ő legyen a férjem!
Nem csoda hát, hogy nagyot dobbant a szíve, amikor meghallotta, hogy apja a lánya kezét ajánlotta fel annak a hősnek, aki legyőzi Góliátot.
– Istenem – fohászkodott Míkal –, add, hogy Dávid legyen az! Tudom, hogy ő nem harcedzett katona. Tán filiszteus harcost sem látott még soha. Én mégis hiszem, hogy a te erőddel képes legyőzni azt az óriást.
Amikor híre jött, hogy Dávid legyőzte Góliátot, Míkal sírt és nevetett egyszerre. Mert hiába Dávid győzelme, a királykisasszony még mindig nem volt felhőtlenül boldog. Izráelben ugyanis az volt a szokás, hogy először a legidősebb lányt adják férjhez. És neki volt egy nővére, Mérab.
– Uram, ne engedd, hogy elvegye Mérabot Dávid, hanem engem, engem, engem… – könyörgött a királykisasszony. És könyörgését meghallgatta Isten. Hogy mi történt, mi nem, azt Míkal sohasem tudta meg. Annyi azonban bizonyos, hogy Mérabot végül nem Dávidhoz, hanem a mehólai Adriélhez adták feleségül.
Míkal fellélegzett, de az imádkozást nem hagyta abba. Saul ezredessé nevezte ki Dávidot, aki háborúból háborúba járt, győzelmet győzelemre halmozott. Míkal imádkozott Dávidért, hogy épségben és egészségben visszatérjen a csatából.
Saul pedig őrjöngött a szobája mélyén.
– Már megint győzött, már megint! – hajtogatta magában. Mert nem jó kedvében nevezte ki Dávidot ezredesnek. Dehogy is! Abban reménykedett, hogy egyszer ott marad holtan a csatamezőn. De Dávid mindig győztesen tért haza, és egyre inkább ünnepelték. Minden lány szíve Dávidért dobogott, és azt kezdték terjeszteni a palotában, hogy még a király kisebbik lánya, Míkal is szerelmes belé.
– Nagyon helyes! – dörzsölte a kezét Saul, amikor a fülébe jutott a hír. – Ez lesz a csapda! Hozzáadom a lányom, és még több csatába küldöm el, hogy végezzenek vele a filiszteusok.
– Te vagy a legméltóbb a lányom kezére – üzente Dávidnak. – De tudom, nincs akkora vagyonod, hogy királyi nászajándékot ajánlj fel érte. Ezért nem kívánok mátkapénzt, csak azt, hogy ölj meg száz filiszteust. Így állj bosszút az ellenségeimen!
Elindult hát Dávid az embereivel együtt, és levágott kétszáz férfit a filiszteusok közül.
Saul mosolygott, de a szíve mélyén egyre forrt a gyűlölet. „Nem igaz, hogy semmi sem használ Dávid ellen! Nem igaz, hogy képtelen vagyok őt legyőzni!” – őrjöngött magában. De Dávidhoz mézesmázosan szólt:
– Jól van, Dávid, jól van! Kétszeresen is kiérdemelted a lányom kezét. Sőt… ha Góliátot is beleszámítjuk, akkor háromszorosan is. Neked adom a lányom. Ti pedig – fordult a szolgákhoz – fussatok Míkalhoz, és tudassátok vele a hírt: készüljön a menyegzőre, mert a betlehemi Dávid felesége lesz.
Míkal táncra perdült örömében, amikor meghallotta a hírt. Azután hálát adott a magasságos Istennek, aki még azt is meg tudja tenni, hogy egy pásztorfiú a királykisasszony férje legyen.
Legutóbbi hozzászólások