Játsszunk együtt!

Parolázol velem? (Parola: kézfogás)
Legyen minden játékosnál egy fehér lap és egy filctoll! Helyezze mindenki a jobb kezét a papírra, és rajzolja körül a csuklóig! A papírtenyérbe írjatok három olyan tulajdonságot, ami jellemző rátok! Azután szedjétek össze a munkákat, és egy kendővel takarjátok le őket!
Mindenki húzzon magának egy „parolát”, és olvassa el, mi van a tenyérbe írva. Próbáljátok meg kitalálni, kié lehet a parola! De csitt! Ne áruljátok el, hanem írjatok a jellemzők alá az illetőnek egy új évi jókívánságot! Ha mindenki kész, és a parolákat visszakapták a tulajdonosok: a jókívánságból próbálják meg kitalálni, ki volt az üzenet küldője!

Az elveszett keszkenő (Keszkenő: a zsebkendő régies neve)
Ez egy régi népi játék. Még a nagymamáink játszották libapásztorolás közben, de zárt térben is működik. Akkor igazán szórakoztató, ha nyolcan-tízen játsszátok.
Mindenki körbeáll. A kör közepén van „Laci betyár”, akinek bekötitek a szemét. A többiek ezt a versikét skandálják:
„Laci betyár Somogyvárba’
betenyerelt a lekvárba.
Nincsen neki keszkenője,
hogy a lekvárt letörölje.”
Amíg a rigmus szól, a középen álló lassan forogni kezd. Amikor csönd lesz, mindenki előre nyújtja a kezét, mintha zsebkendőt – avagy keszkenőt − kínálna egy társának. A középen álló megfogja valakinek a kezét, és felteszi a kérdést:
– Adsz egy keszkenőt/zsebkendőt?
A válasz kétféle lehet. Az egyik: „Nem adok.” Ez esetben Laci betyárnak másnál kell próbálkoznia. (De a játékban csak két visszautasítási lehetőség van!)
Ha a válasz: „Adok szívesen!”, akkor Laci betyárnak ki kell találnia, kitől kapja a keszkenőt. Nem lesz könnyű dolga, mert a válaszadónak el kell változtatnia a hangját. Ha a kör közepén álló mégis felismeri az elváltoztatott hangot felismeri, akkor cserélnek, és a válaszadó lesz a „Laci betyár”. Ha nem sikerült felismerni a hangot, újabb próba lehetséges.

Fogadj be!
Akiket valamiért ártatlanul üldöznek, zaklatnak, gyakran útra kelnek, hogy egy másik országban biztonságot találjanak. Megérkezve fáradtak, elcsigázottak, és nem ismerik eléggé jól az adott ország nyelvét. Mégis kérniük kell valahogy. Erről a helyzetről szól ez a játék.
Válasszatok ki két „menekültet”. Ők menjenek hallótávolságon kívül, és egyezzenek meg abban, hogy milyen kívánságot próbálnak a „befogadók” elé tárni. (Például: Három napja gyalogolunk, elszakadt a cipőnk, és szomjasak vagyunk.) Abban is állapodjanak meg, hogy körülbelül milyen gesztusokkal, mozdulatsorokkal fogják megjeleníteni ezt. Majd visszajönnek, és pantomimszerűen eljátsszák a kérésüket. A „házigazdák” figyelik a mozdulatokat, megpróbálják kitalálni, mit kérnek az idegenek. Aki a legközelebb jár a megoldáshoz, az lesz a „menekült” a következő körben egy társával.

Művészi alkotótábor
A játékhoz mindenkinek szüksége lesz egy színes meséskönyvre vagy valamilyen színes újság egy lapjára, illetve üres papírra és színes ceruzára vagy zsírkrétára.
Minden játékos párt alkot; a párok tagjai egymásnak háttal foglalnak helyet. Egyikük maga elé helyezi az üres lapot, keze ügyébe teszi a színező és rajzoló kellékeit is. A másik a színes kiadvány egy oldalát szemlélve, utasításokat ad a társának, hogy mit rajzoljon. Például: „A jobb felső sarokban egy szárnyát kiterjesztő sas repül.”
Tíz perc áll rendelkezésre a munkára. Ha elkészült a mű, vessék össze az eredetivel. Majd szerepcsere következik.
Végül érdemes kiállítást rögtönözni az alkotásokból − az eredeti képeket melléjük helyezve. Jót lehet derülni az összehasonlításkor − de tilos gúnyolódni, más munkájába belejavítani! A művészi szabadság jegyében el kell fogadni mindenki munkáját, ötleteit.